"Azért mesélem ezt el nektek - mondta koncertje végén, megejtő magyarsággal -, mert talán tudjátok, milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondolom ezt el kell mondanom nektek."

1995, Budapest

Kép: The End of The Moon (Európa turné, Prága)

I . Pálya- és közelkép

Laurie Anderson nemcsak hangja, de legalább annyira képzőművészete révén vált az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb alkotójává. Filmjei, video-munkái, performanszai, könyvei és mûfajközi remekmûvek tucatjaihoz vezetõ tevékenysége egyértelműen errõl tanúskodnak. A 80-as évek elejétõl egyre nagyobb formátumot öltő munkássága mögött a művészi kutatás és közeg-keresés évtizede áll. Pályafutását a chicagói ifjúsági zenekar hegedûseként kezdte, majd mûvészettörténeti tanulmányokat is folytatott, ám végül a new yorki Columbia egyetem szobrász szakán végzett. Tanított mûvészettörténetet, írt mûkritikákat, kiállított galériákban és múzeumokban. Elsõ performansza, egy autódudákra írott szimfónia, 1972-ben keletkezett.
Elektronikus zenei kísérleteivel egy 1977-es, New Music for Electronic and Recorded Media címû gyûjteményes albumon találkoztam. Korai performanszai közül kiemelkedik egy utcai elõadása, melynek során jégtömbbe fagyasztott korcsolyacipõben hegedült a járókelõknek mindaddig, amíg a jég el nem olvadt alóla... A hegedû késõbbi munkáinak is legfõbb instrumentuma maradt, bár olykor alaposan átalakított változatban: néha a vonó szõrszálai helyébe magnószalag, a hegedûre pedig lejátszófej került. Az egyik ilyen szalagra Lenin egyik mondatát mondta rá: Ethic is the esthetics of the future. [ (5) TWO SONGS FOR TAPE BOW VIOLIN: ETHICS IS THE ESTHETICS OF THE FEW-TURE (Lenin) SONG FOR JUANITA ] Persze a változó sebességû játék nem a leninista látszatok szaporítására szolgált, sokkal inkább az ironikus értelmezés széles spektrumára adott módot: lassú húzása pincemély basszushangon, sebes vonása madárhangon szólaltatta meg a Népek Nagy Tanítóját.

Kép: Laurie Anderson: a hang és a látvány művészete

"United States"  (12)

A kísérleti zenészbõl és akcionistából aztán rendkívül sokoldalú mûvész vált. A 80-as években egy nagyszabású mûvel, a United States címû darabjával lépett fel számos amerikai és európai nagyváros színpadán. A több estére kiterjedõ, közel nyolcórányi elõadást egyik elragadtatott kritikusa a 20. század Niebelung-gyûrûjének nevezte. A hasonlat nem teljesen alaptalan, mivel a darab nemcsak hosszúsága tekintetében mutat párhuzamot a wagneri Gesamkunstwerkkel. (Így például a magastól a "mélyig" terjedõ zeneisége, egyedülálló hangzásvilága, populárissá váló "áriái"; rendkívül igényes és invenciózus képvilága, szcénáinak mozgalmassága, továbbá mindezek példátlan integrálása.) A médiumok sokaságát felvonultató zenemû intenciójában különbözik alapvetően a wagneritõl: szándéka nem egy mitikus elemekbõl összeállított magánmitológia kollektív, "nemzeti" valláspótlékként történõ celebrálása. Anderson mûve ennek éppen ellenkezõje: magát az amerikai mitológiát tematizálja, a hétköznapi amerikai álom világát helyezi metszõen ironikus megvilágításba. Megnyilatkozásai módszeres és rendkívül tudatos munkára utalnak. "Ez egy intenzív kísérlet arra - mondja késõbb egy interjúban -, hogy megértsek egy országot, amely egyaránt elvesztette emlékezetét és eszét."
Mítosztalanító munkájának mélységét talán a United States egyik legnépszerûbb, kislemezként közismertté vált része, az elektronikusan torzított énekbeszédként elõadott O Superman 

[ 1 : O Superman ] mutatja. Laurie Anderson ezt a darabot Jules Massenetnek ajánlotta. Massenet El Cid címû operájában a hõs Istent szólítja: O souverain, o juge, o pére... Anderson átiratában ez kissé másként hangzik:

O Superman, O Judge, O Mom and Dad..., ha nincs is már szeretet, még mindig megvan az igazságosság, és ha nincs is már meg az igazságosság, még mindig megvan az erőszak, és ha már erőszak sincsen, még megvan a Mama. Halló Mama! Tehát végy a karjaidba, Mama, a hosszú karjaidba, az automatikus karjaidba, az elektronikus karjaidba, a petrolkémiai karjaidba, a katonai karjaidba...

Kép: O Superman kotta és szöveg

A United States I-VI. (12) hang- és fényszínháza nemcsak az amerikai terek és idõk zónáin kalauzol végig, hanem az éberálomvilág régi-új toposzainak egész tárházát térképezi fel és világítja át. Anderson a darabban szinte minden létezõ technikai médiumot felhasznált, mégsem vált a technika templomának papnõjévé. Elõadásai, filmje és zenéi a tüneményes eszközök iránti vonzódással egyidejû, ugyanilyen erõteljes viszolygásról tanuskodnak. "Mindig is ura akartam maradni a helyzetnek - mondja egy interjúban -; azért használom a technikát, hogy kritizáljam. Folyamatosan ellenõrzöm a technikához fûzõdõ kapcsolatomat."

Kép: hangszerek...

Apokaliptikus angyalok

Az eszkatologikus elemek, melyek a bevándorló szekták hitvilágából Amerika hétköznapi mitológiájába származtak át, Laurie Anderson darabjaiban is felmerülnek. Ideologikus irányultságukat, Amerikára mint az Igéret Földjére vonatkozó értelmezésüket azonban ironikusan megtöri, és visszájára fordítja.

1989-es Strange Angels  (11) (19) és 17  [ Strange Angels ] címû albumán ehhez az angyali ténykedéséhez további, történetfilozófiai motívumok járultak. Felthetõen a 89-es "történelmi" évet megelõzõ események is közrejátszottak abban, hogy az album The Dream Before címû darabját Walter Benjaminnak ajánlotta, szövegében pedig a benjamini eszkatológiát, a "Történelem angyalának" vízióját idézi fel:

"Van Kleenek egy Angelus Novus címû képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tõle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott Ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Idõzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, de oly erõvel, hogy nem tudja többé összezárni õket. E vihar feltartóztathatatlanul ûzi a jövõ felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nõ előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."
(A történelem fogalmáról IX.)

Anderson átiratában ez valamivel egyszerûbben, két Grimm-mesehõs - Hansel és Gretel (Jancsi és Juliska) - dramatizált párbeszédeként hangzik el. Ez egyébként legalább oly mértékben legitim (át)értelmezés, mint Walter Benjamin Klee-interpretációja. Az Angelus Novus ugyanis Klee nagyszámú angyalábrázolásainak egyike, s a legkevésbé sem tekinthetõ a "történelem angyalának"; ez Benjamin projekciója. Kleenél a világ-vízió "vektora" - képein nem kevésbé mint más megnyilatkozásaiban - éppen ellenkezõ irányt mutat: a növekvõ kibontakozás, a folyamatos teremtés kozmikus dimenzióját.

She said: What is history?
And he said: History is an angel.
Being blown backwards into the future.
He said: History is a pile of debris.
And the angel wants to go back and fix things.
To repair the things that have been broken.
But there is a storm blowing from Paradise
And the storm keeps blowing the angel
Backwards into the future.
And this storm, this storm
Is called
Progress.

A "Bright red"

Anderson nem ontja éves ritmusban a lemezeket. A mûvészeti ipar és (pénz)termelés logikájának ellentmondva egyes albumainak megjelenése között néha 4-5 év is eltelik. A korábbi lemezein felhangzó William Burroughs-monológ; a Pynchon és Benjamin szövegek után az egyik újabb "vendég" Izajás próféta. A Bright Red album hideglelõs szépségû, az Öböl-háborúra utaló Bagdadi éjszakájában pedig akárha a Mester kérdezné tanítványát: Did you ever really love me? Mindenesetre a velejéig áttechnizált világ közepette megteremti a maga másvilágát; there is another world spinning inside of this one.
Laurie Anderson zenéje és színpadi megjelenésmódja - a meglehetõsen bonyolult technológiák és a képi és tárgyi komplexitás ellenére is - egészen egyszerûvé tud válni. Így aztán nemcsak a magaskultúra meghallói, de még akár a kisdedek felé is képes követhetõ kódokat közvetíteni. (Eközben elkerüli a leegyszerûsítéseket és nem szûnik meg sokrétûsége, jóllehet esetleg csak arról énekel, hogy sas ûzi a menyétet, vagy a bagoly elment a cicuskával a tengerre...) Mindebben nem kis része van a Brian Enoval végzett közös munkának, ami nemcsak Eno természetes és elektronikus neszekbõl szervezett háttereiben érzékelhetõ, hanem a kölcsönös egymásrahatásokban, az akusztikus ambient és az eleven énekhang komplementer kettõsében.

II. A szivárlány Budapesten

"A mai amerikai már nem tiszteli a csörgõkígyót.- állapította meg a 20. század elején Aby Warburg, a kép- és képzeletvilág nagy térképésze, mondván, hogy: "a rabságba vetett elektromosság, a fogva tartott villám civilizációja lerombolja az áhitat menedékhelyét, a szemlélõdéshez szükséges TÁVOLSÁGOT". E megállapításnak Laurie Anderson 1995-ös budapesti elõadása eleven cáfolatát adta. Nem mintha abban a kígyókultusz "pogány költészetének" megújítására került volna sor. Másként - egy utazó távolodásának perspektívájából - idézte a távolság és a szemlélõdés terét. A messzeségbõl nyíló, széles szögtávolságú rálátásban így valósult meg az idõ magas hõfokú megidézése, aminek szemlélhetõségét egy mozgatható (tagolható, félretolható, eltüntethetõ) hármasoltár szolgáltatta.
Az elõadás más tekintetben sem nélkülözött bizonyos szakrális színezetet: a drámai színkép a merengõ és meditatív árnyalatoktól a magas hõfokú érzelmek extatikus kitöréseig terjedt. Dinamizmusától aztán fokozatosan lendületbe jöttek a hallgatására összegyûlt rezgõtestek. Mégsem egy magánkultusz ünneplésének eseménye volt ez: éppenhogy a személyiség háttérbe húzódásának lehettünk tanúi. Hangok hallatása, ill. megformálása mellett Anderson jelenléte mondhatni a személyes hangsúlyok elhelyezésére, a térbeli viszonylatok jelzésére szorítkozott. (Önmaga kultikus színpadi reprezentálására nem kerített sort, csak egy mikrofonba, illetve a vonóvégbe rejtett optika révén engedte magát megjelenni.) Mindazonáltal mégis a személy integrálásának példátlan esetét mutatta így meg: a szétszórtságok és szétesettségek fehérizzásig fokozódó elegyítését és fellobbantását. Bemutatót tartott a hideg és a forró végletek váltogatásában, a Magna Máter morajától a macho maszkulin hangmaszkjáig terjedõ tartományban, a szenvedélyes és a racionális végletek közti vándorlásban. Nehezen felülmúlható példáját adva egyszersmind annak a schopenhaueri belátásnak, mi szerint "az ember belsejében végbemenõ folyamatok kifejezhetõk a végtelen számú lehetséges dallam által..."
Meredek emelkedésû magas mûvészetet celebrált - széleskörû használatra. A korábbról jobbára ismert, gazdagon variált zeneanyag mellett az elõadás a filmkép fundamentumára épült. A késõújkor e katedrálisának varázsától nem lehet egyszerûen eltekinteni, hiszen ez egyszerre termeli és összetartja a közhelyeket és képzeteket. A mozgókép hivatkozási hátteret jelent, hálózatain közvetíti a képzetes világidõt. Anderson játszik vele, hátat fordít neki, mégis komolyan veszi: újra meg újra megtöri varázsát. Szintúgy a maga kiváltotta varázst is. Mítoszokkal játszik, miközben mítosztalanít. Nehogy véletlenül egybemosódjon valamelyikkel is. Már az elején ironikusan kilép a képbõl; felhívja a figyelmet a valós és a kivetített idõ finom különbségére, amirõl a szemfényvesztéshez szokott megfigyelõ hajlamos megfeledkezni: This is the time. - mondja, majd kisvártatva hozzáfûzi: - This is the record. A belefeledkezés ellen beszél. Az összemosódások és egymásbacsúszások ellen. Miközben maga is él az elragadtatás eszköztárával, akárcsak a rárétegzések közepette keletkezõ révülettel. Igaz, a megszokotthoz képest eléggé meglepõ módon. Hármasoltárán képvízesések hullanak alá, sokszín képkockák függönyei fodrozódnak. A nem-képek közé néha képrészletek, inverz színekben játszó torzítások, az ismétlõdõ mozgalmasság tapétamintái, csendéletek és képcsendek kerülnek. Melyek mögött, elõtt és mellett mindvégig jelen van az idõ misztériuma. Ebben az Angelus Novusra vetett történetfilozófiai pillantás megfér a személyes történetbõl vett villanásokkal. Már csak azért is, mert - mint mondja: - "a nagymamám mindig a világ végérõl beszélt"... Õ azért mégis inkább a vég háttere elõtt levõ dolgokat veszi számba, melyek hol szemlélõdõ, hol szenvedélyes színezetébe erõs alkonyi árnyalatok vegyültek. Esti leltárában majd minden színre lépett napjaink tûnékeny kellékei és szereplõi közül.

(Szakadatalanul szövegelõ szájak. Hideg halszemoptikák, mûholdpupillák. A velõtrázó hegedûhanggal kivitelezett idillhasítás. Végtelenített vonatút. Ablakában szögesdrót-folyondárok, keresztezve a komputerképek kozmoszával. Közbül a felhasználói felületek forgandósága, kijelzõzajok kíséretében. Kísérletek a gép lélektelen lelkének leképezésére és hangjának hallatására. Várossziluettek, redõnyképek. Metronómok, órák, idõk.) Jó példa erre többek között a "Radar" című  száma.

Rengeteg részlet: képrészletek, hang- és szövegtöredékek egymásra rétegezve, melyek mégis egészekké, törésmentes teljességgé állnak össze. Laurie Anderson a töredékek és történetfoszlányok gyûjtésének, rendszerezésének és reintegrálásának is mestere:

"egyszer csak megkérdeztem magamtól - mondja - : várj csak, valóban ez volnék, ezeknek a történeteknek a gyûjteménye?...mi vagyok még? ...milyen vörös fonal fûzi össze mindezeket a dolgokat? Munkám jó része abból állt, hogy kitaláljam, miféle kapcsolat köti össze ezeket a történeteket."

A háttérre vetített képeskönyvében, töredékek sokaságából összeálló tablóján rendre megcsillan a szépség valószínûtlen világmozaikja: hol egy csörgõóra (mû)holdja-napja emelkedik a láthatárra, hol pedig párnaikonok kerülnek a Hármasoltárra. Kísérõül egy gyerekhang vendégszövege (az 1984-es United States elõadásból): Azt álmodtam, hogy kutya vagyok egy talk show-ban... Majd egy valcer-téma világvégi verziója szüremlik ki a vonó alól.
A dallam- és képfolyamot olykor megtöri történeteivel: villanások ezek egy utazó világkörüli útjának állomásairól, Mexikótól az Északi sarkon át Tibetig, a valóból a valószínûtlenbe, sõt tovább. Hisz a talált tények tudománya olykor alig különbözik a kitalált tények tudományától. A maga módján ez is, az is Big Science... [ 1, 2, 4, 13 ]
Anderson szólt követekrõl, indiánokról, katonákról, John Cage-rõl és arról a hegymászóról, aki a hozzá intézet fáradhatatlan szavaival az életét mentette meg. Továbbá az egymástól távolesõ helyekrõl és a halálhatárról; az arrafelé tett látogatásáról. "Azért mesélem ezt el nektek - mondta történetei végén, megejtõ magyarsággal -, mert talán tudjátok, milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondolom ezt el kell mondanom nektek."

 Laurie Anderson

Laurie Anderson filmzene:

Valami vadság

Megrendelhető DVD formátumban.